Olvasási idő: 13,5 perc
Mivel már a legforróbb évszak utsó hónapjának kellős közepét éljük, a maradék napokat még pörgessük meg ezzel a tíz frissítően nyári atmoszférájú lemezzel!
10. Tame Impala – Lonerism (2012)
Az elismert ausztrál projekt Kevin Parker multiinstrumentalista (több hangszeren is saját maga játszik a felvételeken) szerelemgyermeke. A Tame Impala hangzásvilágának meghatározó elemeit az 1960-as évek második felében kialakuló pszichedelikus rock-szcénából meríti. A gazdagon zúgó hangszerek és a visszhangzó vokál zajos elegye erőteljesen betöltik a teret – ez a Wall of Sound produkciós elv lényege tömören. Ez az akkoriban forradalmi zenei képlet alapjaiban határozta meg többek közt olyan neves bandák hangzását, mint a The Beach Boys vagy a Cream.
Benned is felmerült a fentiek tükrében, hogy a Tame Impala voltaképp egy nosztalgia-banda azoknak a naiv fiataloknak, akik valamiért úgy gondolják, hogy rossz érába születtek? Ha így gondolod, akkor pacsi, már minimum ketten vagyunk!
Az ausztrál együttes debütáló nagylemezét (Innerspeaker – 2010, Modular) követő 2012-es Lonerism minden téren kifogástalan előrelépés középszerű elődjéhez képest! A dalok amellett, hogy komplexebben és élénkebben szólnak, gyönyörűen közvetítenek egy sajátos életérzést. Akárhányszor hallom ezt a lemezt, folyton elvarázsol az album keserédes játékossága. Nehezemre esne még egy olyan albumot említeni, ahol ennyire kellemesen esik a melankólia fílingje!
Bár a ‘viráginges-csőgatyás, nyegle hipszter‘-hangulat számomra túlságosan körüllengi a Tame Impala ezen projektjét is, mégis a lemez konzisztens flowja egészen ellenállhatatlan! Az olyan katartikus csúcspontokról nem is beszélve, mint az Apocalypse Dreams vagy a Feels Like We Only Go Backwards.
9. Primal Scream – Screamadelica (1991)
Az 1982-ben alapított skót Primal Scream számos szempontból is a pre-britpop éra egyik összetéveszthetetlen bandája volt. A formáció testvéregyüttese (a főbb tagok megegyeznek), a The Jesus and Mary Chain Psychocandy-je (1985, Blanco y Negro) bizonyult az első meghatározó noise pop felvételnek, míg a Primal Scream ekkoriban kissé parlagon heverő, sablonos jangle pop projekt volt.
Mindez a ’91-es Screamadelica megjelenésével változott meg, mely egy szempillantás alatt lett kultlemez a zeneimádók körében! Az album a The Stone Roses együttes által kikövezett hangzást követi, mely a pszichedelikus popot ötvözte az ekkor már éledező house műfaj elemeivel. A végeredmény egy derűs, kaleidoszkópszerű látlelet az ekkor még gyerekcipőben járó rave-kultúra terjeszkedéséről.
A felvétel első dala a slágerré érett Movin’ On Up, mely egy The Rolling Stones-ihletésű felemelő blues rock szám. A fülbemászó, gospellel tarkított dalt az acidbe mártott, hallgatót teljesen váratlanul érő elektronikus Slip Inside This House követi. Az album közepén levő két epikus dub szerzemény (Come together; Loaded) pedig önmagukban is felejthetetlen zenei élmények.
Harmincéves kora ellenére is meglepően ütősen szól az anyag (az a basszus hangzás!), emellett azon kivételes minőségi albumok egyike, mely felhőtlenül örömteli elejétől a végéig! Egyetlen apró tüske azonban mindig is volt a szememben a Screamadelica kapcsán, mely egyáltalán nem muzikális kivetnivaló, hanem attitűdbeli. A lemez nem titkoltan egy szerelmeslevél az ekihez, ebből kifolyólag pedig egy bárgyúan hamis mítoszt igyekszik teremteni a kemikáliáktól bűzös rave partikon történő euforikus megvilágosodásról.
8. Fennesz – Endless Summer (2001)
Jaj, ne! Avant-garde-riadó! A lista réteglemeze következik. A többi ajánlásommal ellentétben, ezt a darabot őszintén inkább csak azoknak tudom javasolni, akik szeretik bátrabban belevetni magukat a szokatlanabb élményekbe. Mi is az album műfaja? Glitch. Én előre szóltam neked…
Christian Fennesz kezdeti munkáival a ’90-es évek végén még csendes fogadtatást kapott. Az osztrák gitáros 2001-ben keltette fel a zenei szaksajtó figyelmét harmadik szólólemezével, az Endless Summer-rel.
Ne feledjük, hogy 2001 az elektronikus zenében egy meghatározó év volt. Ekkor jelent meg többek között Aphex Twin drukqs-ja (Warp), az Autechre Confield-je (Warp) és a Daft Punk legendás Discovery-je (Virgin) is. Ráadásul ezek mellett még ott volt a népszerűségük csúcsán lévő The Prodigy és a The Chemical Brothers is, akiknek a zenéje elől ekkoriban lehetetlen volt elbújni.
Továbbá a tény, hogy a Tzadik lemezkiadó ekkorra már évek óta adta ki olyan japán sound art előadók projektjeit, mint Ikue Mori vagy Otomo Yoshihide; mindenképp elősegítette, hogy az Endless Summer-t relevánsnak tekintse a szakma.
Mi is történik ezen a lemezen? Nos, Fennesz két hangfelvételt készít: az egyik akusztikus gitárjáték (unplugged), a másik pedig egyéb elektronikus hanghatások, zörejek (plugged). Az unplugged felvételen itt-ott roncsolgat a számítógépén, majd az utómunkálatok során a két felvételt eggyé szerkeszti.
Ez az electroacoustic zene lényege röviden, amely tök bizarrul hangzik, és a végeredmény a legtöbb esetben tényleg a hallgatót bünteti – ez az album mégis meglepően fogyaszthatóra sikerült a zsáneren belül! Ami elsősorban annak köszönhető, hogy a műfaj mechanikus sterilsége helyett az Endless Summer kifejezetten forró, költőien gyönyörű élményt nyújt!
Az elbűvölően organikus felvétel a sűrűn, futurisztikusan hangzó Made In Hong Kong-gal von be a világába, amit az érzékien ringató címadó dal követ. A posztrockos Caeicilia, valamint a Tim Heckert egész biztosan megihlető, minimalista Before I Leave is megérdemlik a figyelmet.
Bár megszámlálhatatlan dolog történik egyszerre dalonként, emellett összességében disszonáns az összkép, lágy ambient élményként simán megállja a helyét. Főképp, ha egy forró nyári estén kiülsz a szabad ég alá és hagyod, hogy hipnotizáljon!
7. Deafheaven – Sunbather (2013)
Hiszed vagy sem, de a borítója ellenére ez egy metal album! Aminek én rengeteget köszönhetek, hiszen számomra – túl – sokáig a műfaj kizárólag a Black Sabbath-ot és a Metallica-t jelentette.
Emlékszem, óriási hype duzzadt a Sunbather köré megjelenésekor, és olyan zeneimádók istenítették ezt a felvételt, akik előtte metalzenéhez sem igazán szagoltak. Komolyan kezdett érdekelni, hogy mi van a pudingban, elhatároztam hát, teszek vele egy próbát. Éppen egy elviselhetetlenül forró, csendes nyári éjszaka volt: kizárólag a tücskök ciripelése és a ventilátor zaja létezett a fullasztó hőségen kívül. Elindítottam a lemezt, aminek súlya egy csapásra elsöpört mindent; én pedig egy ültő helyemben végighallgattam. Aztán még egyszer.
A 2010-ben alakult san francisco-i Deafheaven egy blackgaze banda. Ez a ritka metalzenei műfaj a black metalra jellemző eszeveszett tempót és károgó éneket; illetve a shoegaze zsáner álomszerűségét, torzított gitárstílusát vegyíti. A blackgaze-hangzás pionírja a kiváló francia Alcest együttes, akik a 2000-es években élénken közreműködtek, hogy a metalzene spektrumát tágítsák.
Ez volt az az időszak, mikor globális szinten olyannyira briliáns, képzett metalbandák licitálták egymás munkáit, hogy az ítészek elkezdtek létrehozni mindenféle ködös műfaji címkézést: atmospheric sludge metal; atmo’ black metal; avant-garde metal; blackgaze. Ezek esernyőmegnevezése lett végül a posztmetal, vagy ahogy szlengben hivatkoztak rá: ‘hipster-metal’ (gúnyosan utalva a hallgatóbarát jellegre, ami miatt relatíve népszerű lett ez a szcéna).
Ennek az érának több szempontból is a 2013-as Sunbather volt a betetőzése. Egyfelől oly mértékű publikációt metal felvétel azokban az időkben már nem kapott (azóta se); másfelől pedig pont ennek következtében a Deafheaven munkája el tudott olyan hallgatókhoz, akik egyébként esélyt sem adtak volna egy zúzósabb albumnak.
Mégis azontúl, hogy nekem ez a lemez alapjaiban szélesítette a radarkijelzőm, valamint változtatta meg zenefogyasztási szokásaimat; ami miatt időről-időre előveszem, az a napfényes, éteri melankólia érzete, mely körüllengi a Sunbather-t. Különös oknál fogva a nyugati parti kertvárosok miliőjét ilyen drámaian közel még sosem éreztem.
6. The Beach Boys – Pet Sounds (1966)
Mi újat is írhatnék a rocktörténelem egyik leggyakrabban hivatkozott, elemzett darabjáról? Megsúgom, hogy ezt az albumot így-vagy úgy, de már te is hallottad! Legalábbis ez ismerősen fog csengeni. Akárcsak a filmtörténelem esetén az Aranypolgár (1941) vagy a Keresztapa (1972), akadnak olyan alkotások, melyek annyira mélyen beágyazottak a globális popkultúrába, ezáltal a társadalom kollektív tudatalattijába is, hogy még ha csak közvetlen módon (feldolgozások, utalások, mémek…stb) is, de már találkoztunk velük.
Az 1961-ben alakult kaliforniai The Beach Boys kezdeti éveikben csak úgy ontották ki magukból az ’60s feelgood’-felvételeket, mellyel specifikusan az ekkor még tomboló fiatalságukat élő baby boom-generációt (boomer!) szólították meg. Tudod, doromboló sportautók; szörfözés; viszonzatlan szerelem – ezek voltak a dalok visszatérő témái. Tehát minden olyasmi, amivel a srácokat arra sarkallhatták, hogy költsék el a zsebpénzüket.
Azonban az nem volt magától értetődő akkoriban, hogy ez a nyugati parti, tingli-tangli fiúbanda tizenegy megjelentetett nagylemez után művészi ambíciókat növeszt és megjelentetik a Pet Sounds-ot. Vitathatatlan kulcsfigura az együttes vezére, szíve-lelke – Brian Wilson. Zsenije néhány pillanatra már a The Beach Boys Today! (1965, Capitol) során is megmutatkozott, viszont az a tömény muzikális gazdagság, ami a Pet Sounds-on, illetve Smiley Smile-on (1967, Brother) hallható az előzmények fényében több, mint meglepő!
Brian Wilson maximalizmusa, kreativitása legpompásabban a ’66-os albumon mutatkozik meg. Mert kísérletezni a tereminnel (kezdetleges elektronikus hangszer); a You still believe me szám komplex hangzásának eléréséhez francia dudát, csembalót, sőt, még biciklicsengőt is (!) használt, ami belegondolva fenemód autentikus. A Caroline, No záródal során pedig kutyaugatást és egy távolodó vonat hangját rögzítette. Az efféle produceri megoldások abszolút úttörőnek számítottak a hatvanas években, ahogy az a koncepció is, hogy egy popzenei hanglemez jócskán több lehet, mint fülbemászó dalok gyűjteménye.
Érdekesség, hogy a The Beatles-nek a Pet Sounds szolgálta a fő inspirációforrást a mesteri Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band (1967, Parlophone) lemezük elkészítéséhez. Brian Wilson hallva Lennonék munkáját hosszú hónapokra depresszióba esett, mivel úgy gondolta, hogy az a tökéletesség megugorhatatlan.
5. The Avalanches – Since I Left You (2000)
Az ausztrál The Avalanches debütáló nagylemezének kalandos története pontosan dokumentált. Az ausztrál elektronikus projekt DJ Shadow kultikus Entroducing… (1996, Mo Wax) munkáján felbátorodva a kilencvenes évek végén nekifogtak olyan hangzás megalkotásának, mely a plunderphonics nevű kísérleti zenei műfajt a fősodor felé tolja.
A plunderphonics lényege pofonegyszerű: kizárólag más előadók már kész zenéiből létrehozni egy teljesen új produkciót. Ez történhet például számítógépes hangszerkesztéssel, vagy esetleg egy pergő lemezjátszó fizikális manipulálásával. A technikai eljárás már felütötte fejét az 1970-es években, de a ’90-es évekig jellemzően csak keményvonalas avant-garde művészek (pl. The Residents) alkalmazták. A ’96-os instrumentális hip-hop alapvetés, az Entroducing… azonban népszerűségével bebizonyította, hogy lehetséges pusztán sample-alapú zenével szélesebb tömegekhez is eljutni.
Ezt követően a The Avalanches 2000-ben előrukkolt a Since I Left You-val, melyet első körben egyáltalán nem szántak kereskedelmi forgalomba (a lemez jellegéből adódó jogdíjak elkerülése okán), kisebb átdolgozások után viszont a Modular kiadó felkarolta a projektet. Milyen remekül tették!
A legkülönfélébb zenékből (Madonnától Raekwonig) összeollózott, közel 900 hangtöredéket felhasználó sample-alapú dance album hangzása olyan, mintha egy trópusi világot foglalna önmagába. A szokatlan technikai koncepció ellenére a lemez masszív egészként hat. A 18 vibráló dal isteni flowja miatt nem is erőlködöm a csúcspontok megnevezésével, mivel olyannyira egységes, felhőtlen egyórányi élményt nyújt! Később maguk a készítők sem tudtak közelébe érni ennek a teljesítménynek.
4. Deepchord Presents Echospace – Liumin (2010)
Évekkel ezelőtt egy nyári fesztivál első napját haverokkal végigcsapattuk. Éjjelkettő’ már bőven elmúlt, mikor csoportosan sétáltunk a sátrainkhoz, elismerve a tényt, hogy mára ennyi a mókából. Egy mini-stage mellett jöttünk, ahonnan még mindig tüzes, mediterrán-hangulatú techno bömbölt. Oly varázslatosan szólt a lágyan pattogó techno-alapon a visszhangzó kürt hangja az éppen futó dalban, hogy leváltam a többiektől és odamentem a 25-30 afterozó közé csak erre a számra. Ott és akkor az a dal akkora benyomást tett rám, hogy azok a pszichedelikus kürtzajok még napokkal a fesztivál után is zsongtak a fejemben.
Pár év elteltével, mikor éppen a dubtechnoval ismerkedtem, híre okán hamar belefutottam a Liumin-ba. A lassabb első percei után hamar lenyűgözött, viszont arra egyáltalán nem számítottam, hogy az album feléhez érve újrahallhatom a kedvenc kürtös techno számomat!
A detroiti Roderick Julian Modell (előadónevén Deepchord) az 1990-es évek közepén ugrott fel a techno-vágányra, ami ekkor kifejezetten komolyat ment. Németországban a Basic Channel, Angliában az Underworld, Amerikában pedig éppen a detroiti szcéna határozta meg a műfaj irányvonalait, olyan alkotókkal az élükön, mint Jeff Mills és Derrick May.
Az elsősorban producerként aktív Deepchord a 2000-es évek közepén társult a chicagoi technos Stephen Hitchell– el, így jött létre a Deepchord Presents Echospace formáció. A duó két évig dolgozott a The Coldest Season (2007, Modern Love) c. debütáló felvételen, ami markánsan a Basic Channel minimalista dubtechno-megközelítését vette alapul. Remek chill lemez, amely határozottan elmossa a dub techno és az ambient zsánerek közti különbségeket.
A téliesen rideg bemutatkozás után a páros 2010-es Liumin-ja egy ízig-vérig élénk, pezsgő élmény! Sajátságos produceri megoldás, hogy a komplex techno-hangzás rétegei közé olykor az általuk rögzített nagyvárosi hangok, utcai beszélgetések felvételeit illesztették. Az autentikus megoldás nagy fokú életet lehel a lemezbe, mely ebből kifolyólag hatásosan képes megteremteni egy kánikulától terhelt, nyüzsgő metropolisz éjszakai körképét.
3. Kendrick Lamar – good kid, m.A.A.d city (2012)
Kendrick Lamar volt az előző évtized zenei horizontján feltűnő előadók közül az, akinek munkássága megítélésében abszolút közmegegyezés van. A fősodor fogyasztói, a zenefórumozó hipszterek és még a kritikusok is egyaránt imádják a comptoni srác zenéjét. Az, hogy az átlaghallgatóktól kezdve az ítészekig bezárólag ily mértékű konszenzus alakuljon ki hip-hop zene esetén, korántsem újdonság: az 1990-es években volt Dr. Dre és 2Pac, míg a 2000-es években pedig Jay-Z, valamint Kanye West.
A rapper csiszolatlan bemutatkozása, a Section.80 (2011, Top Dawg) felkeltette a zsáner régi motorosának, Dr. Dre-nek az érdeklődését, aki szárnyai alá vette a fiatal Kendricket. Ennek gyümölcseként hamarosan megjelent a minden szempontból pompásabb kiállítású good kid, m.A.A.d city. A közel 70 perces lemezen Kendrick Lamar mellbe vágó őszinteséggel és érzelmi intelligenciával, mégis a fősodorba illeszthető hip-hop keretein belül dolgozza fel saját drámai gyermekkorát.
Dre és Pharell Williams szuggesztív produceri munkája, illetve Kendrick történetmesélői tehetsége miatt a 2012-es album egy képzeletet serkentő, filmszerű élményként hat. A gengsztersztoriba oltott felnövéstörténet hasonlót képes ütni, mint filmes testvérpárjai – a Fekete vidék (1991) és az Isten városa (2003). Persze megjelennek az ismerős toposzok: alsó-középosztályi családból származol egy balhés környéken; rossz társaságba kerülsz; bulizol; nőzöl; kipróbálod a kábszit, de az alkoholra függsz rá; a bandával eljársz lopni, aztán pár tesád belehal az életstílusba, te pedig időben kiszállsz.
Az elkoptatott történet mégis simán beránt, ami elsősorban az átélhető elbeszélésmódnak köszönhető. Kendrick lírája és ihletett zeneisége olyan csúcspontokban teljesedik ki, mint a hipnotikus Money Trees, a zúzós m.A.A.d city, illetve a torokszorító Sing About Me, I’m Dying Of Thirst. A lemez viszont élét veszti néhány lefelé kilógó pillanattal (Poetic Justice; Compton), melyek sajnos sikeresen belemaszatolnak a gondosan felépített flowba.
Egyedi vonás továbbá az album keresztény szellemisége. Számomra felfoghatatlan, de csakis becsülni tudom, hogy 2012-ben jelentős nevek az iparágban támogattak egy ennyire őszinte, szeretetteljes üzenetet közvetítő projektet! Nagy zene, óriási lélekkel, ki ne hagyd!
2. Lana Del Rey – Ultraviolence (2014)
Elizabeth Woolridge Grant, avagy Lana Del Rey napjaink egyik népszerű női előadója, akinek mind imidzse, mind zenei világa az 1960-as évek Kalifornia-esztétikájából táplálkozik. Felejthető Lana Del Ray A.K.A. Lizzy Grant (2010, 5 Points) debütáló nagylemezével nem sok vizet zavart, ellenben a Born To Die (2012, Interscope) egy csapásra slágeralbum lett! A kritikusok egy része erősen húzta a száját a felvétel hallatán, ami végül is Fiona Apple és Joanna Newsom chamber pop hangzása pláza-kompatibilisre felvizezve hip-hop beatekkel. Mégis, a Blue Jeans, a Video Games, a National Anthem, nem utolsó sorban a Summertime Sadness számomra is ellenállhatatlan popdalok, amik karakteresen vegyítik a keserédes melankóliát az énekesnő cinikus dekadenciájával.
Sokak szemöldöke fennakadt az Ultraviolence megjelenésekor, hiszen arra senki nem számított, hogy egy frissen berobbant popsztár a mainstream zene határain belül egy ennyire züllött, magányos albummal jelentkezik. A hip-hop-elemek kigyomlálásával lehetőség nyílt egy klasszikusabb rockzenei hangszerelés alkalmazására a lemezen. Ez azonnal megüti az ember fülét a pszichedelikus Cruel World nyitódalt hallva, mely egy szenvedélyes segélykiáltásként hat. A West Coast Lana karrierjének zeneileg egyik legösszetettebb darabja (a másik a Venice Bitch), különös, hogy slágernek bizonyult.
A konzisztensen magas színvonalon égő album kiemelkedő érdeme, hogy izgalmas noir-hangulatot áraszt magából! Ha pedig film noir, az énekesnő zseniálisan működik a femme fatale szerepben: perszónáját végig körüllengi a misztikum és szexualitás. Vagány csaj a Lana, hiszen 2014-es albumának sötét álomszerűségével művészi ambícióit választotta, mintsem hogy felüljön a múló trendeknek. A bővített deluxe-kiadást hallgasd a Florida Kilos miatt!
1. Boredoms – Visual Creation Newsun (1999)
Két szó: transzcendens öröm. Ez az a gyönyörű szókapcsolat, ami a Boredoms 1999-es albumára gondolva eszembe jut. Pár éve találkoztam egy nagy hatású gondolattal: napi szinten karban kell tartanod magad – ez áll a tested megmozgatásából; az eszed, szellemed fejlesztéséből és a lelked táplálásából. Az utóbbiért volna felelős a kultúra, aminek azonban a 20. század elején az avant-garde irányzatok megjelenésével újradefiniálták jelentését. Onnantól kezdve a művészet – a nagy képet tekintve – feladata az alkotó egyéni önkifejezése, önmegvalósítása; nem pedig az istennek való megfelelés és az emberi lélek gazdagítása szépséggel. Ez a kimozdult állapot talán közrejátszik abban, hogy spirituálisan derűs alkotásokba ritkán fut bele az ember. A Visual Creation Newsun számomra ezt a kategóriát bővíti!
Az 1986-ban alakult japán együttes agya, valamint egyetlen stabil tagja – a Naked City formációt is megjárt – Yamatsuka Eye. A szigetország jelentős underground szubkultúrával rendelkezett a ’80-as években, melynek előadói elsősorban a rockzene határokig való feszítésén, szétroncsolásán kísérleteztek. Nem szépítem a szépíthetetlent: kínzóan hangos „zenét” játszó performansz-artisták (The Gerogerigegege; Hanatarash; Merzbow) határozták meg ezt a kört. Később erre a szcénára rá is aggatták a japanoise találó megnevezést.
A konszolidáltabban zajos Boredoms is innen nőtte ki magát. Egy szűk évtized alatt nyolc darab noise rock nagylemez jelentettek meg. A játékosan szóló Chocolate Synthesizer (1994, 100%) bizonyult ezen korszakuk végének. A négy évnyi hiátust követően a banda megjelentette a Super æ (A.K.A., 1998) nagylemezüket, melynek meditatív hangzása a Can krautrock (német pszichedelikus rock) klasszisát, a Future Days-t (1973, United Artists) idézi. További hatás a japán FIshmans ezoterikus darabjának, a Long Season-nek (1996, Polydor) progresszív jellege.
A Visual Creation Newsun minden téren a Boredoms előző felvételének tökéletesített testvérpárja. A karcosabb zajosságot nélkülöző energikus felvétel egy olyan tapasztaláshoz hasonlítható, mintha egy rejtélyes trópusi, bennszülött törzsek által lakott szigetre keverednél. Ebbe az egzotikus világba vezet be a (Circle), a kozmikus (Spiral) az album egyik katartikus élménye, míg a (Tilde) szépségével és átszellemült dobjátékával számomra egy zenei mérföldkő!
Remélem sikerült meghoznom a kedved, hogy belehallgass ebbe-abba, és bátorítalak, hogy mozdulj ki a komfortzónádból! 🙂