Letaglózó rock album a közelmúltból – black midi: Schlagenheim

Olvasási idő: 3 perc

black midi – Schlagenheim

A megdöbbentően fiatal londoni banda alakulásuk után két évvel, 2019-ben megjelentették debütáló nagylemezüket, a Schlagenheim-et. A jelenleg még mindig csak a húszas éveik elején járó négyes bemutatkozásukkal széleskörűen letaglózta a zeneimádókat és kritikusokat egyaránt. Mivel ez az elsöprő üdvrivalgás kortárs rockzene esetén manapság ritkább, mint a férfias kézfogás, ezért fontosnak tartom, hogy pár sorban bemutassam a black midi produkcióját.

Matek + rockzene = math rock?

Bár az együttes neve elektronikus projektet ígér, a valóságban a black midi hangzását a ’90-es évek amerikai math-és posztrock szcénájából meríti. Ezt a kört olyan kultikus bandák alkották, mint a Slint, a Shellac, a Polvo valamint a teljesen instrumentális zenét játszó Don Caballero.

Ami közös volt ezekben a remek együttesekben, hogy a korszakra jellemző zajos, nyers rock-hangzást (gondoljunk a Sonic Youth-ra vagy a Pixies-re) ötvözték az ekkor még gyerekcipőben járó posztrock műfaj minimalizmusával. A végeredmény pedig egy összetett, erősen disszonáns, ugyanakkor intenzív zenei műfaj – ez a math rock.
(A ‘math’ jelző leginkább a szokatlan ritmikára, illetve a dalok szabados struktúrájára utal.)

Újraélesztést kérek!

A Schlagenheim kilenc dalt ölel fel, melyek bár együttesen nem adnak ki egy összefüggő történetet, az album elejétől-végéig koherensnek hat. Ahhoz tudnám hasonlítani az össz-élményt, mintha egy skizofrén elmébe rekedve átélnénk jó néhány hiperaktivitási rohamot: néhol egészen játékos, de leginkább intenzív, illetve zavaros.

A nyitódal (953) tömény kakofóniája azonnal ránehezedik a hallgatóra, hogy azonnal bevonja a lemez sejtelmes, kaotikus világába. Az erősen Glenn Branca hangzásvilágát idéző dinamikus számra minden egyes hallgatásnál rácsodálkozok, hiszen a totalizmus jegyeit ilyen ütősen alkalmazni eddig kizárólag a Swans-nál és Liturgy-nél tapasztaltam. A Speedway egy nyugodtabb hangzású, már-már interlude-szerű dal, ami főként a monoton, klausztrofób szövege miatt emlékezetes.

Ha csak egy dalt akarsz meghallgatni, az a Reggae legyen! Ebben a számban tömörsége mellett is minden benne van, amit a math rockban imádni lehet: posztrockszerű építkezés, tiszta hangszerelés, komplex ütemek, isteni dobmunka és egy pulzáló, mégis rendezett őrület. Az album közepén levő Western egyben a leghosszabb darab is. A nyolc perces posztrock-szerzemény diverz tempójával képes fenntartani az érdeklődést, de az eseménytelen lezárása miatt elnyújtottnak hat.

Súlyos kontraszt a bmbmbm c. szám, ami kétségtelenül a lemez legbizarrabb élménye. Feszültséget tekintve itt van a Schlagenheim csúcspontja; az eddig lappangó téboly itt tör a felszínre egy nyomasztó no wave dal formájában. Zárásként jöhet a lehengerlően lüktető (komolyan, meglepően táncolható!) Ducter, ami megkockáztatom, hogy az utóbbi évek legmaradandóbb rock-darabja!

Eskü, hogy ez déjà vu

Bizonyára észrevetted, hogy a cikk során megneveztem egy seregnyi előadót, valamint műfajt, ami a black midi itteni hangzására hatással volt. Elárulom, hogy ez természetes és még a legeredetibb művészek esetén is komplett disszertációkat lehetne írni, hogy ki honnan merített. Mégis, kulcsfontosságú kérdés, hogy az alkotók milyen mértékben képesek a felhasznált inspirációkból ténylegesen valami újat létrehozni.

A black midi fiatal tagjai magasan képzett zenészek, akik ügyesen tudnak olyan dalokat írni, melyekben technikai zsenialitásuk kidomborodik – ez vitathatatlan a felvételt hallgatva. Eredetinek mégsem nevezném a Schlagenheim-et, aminek hallgatása közben két album a kelleténél többször is az eszembe jutott: a Slint Spiderland-je (1991, Touch and Go), illetve az Unwound Leaves Turn Inside You (2001, Kill Rock Stars) c. klasszisa. Míg előbbitől a neurotikus, a zenére olykor rákántáló vokált és a komor témákat kölcsönözte, addig utóbbitól a komplett atmoszférát.

Ugyanakkor ami miatt a black midi lemeze kiemelkedik – még az előbb említett két albummal összevetve is – az a befogadhatóság. Számottevően fogyaszthatóbb, mint a műfaj többsége, amiből kifolyólag akárki ember fia simán tehet vele egy próbát. Egyszerűen élére vasalt projektnek hat: briliáns technikai megoldások, kellően változatos dalok, nagyjából (khm, Western) végig megvan a flow, ráadásul emocionálisan is képes egy pluszt nyújtani.

Az elmúlt bő tíz évből egy kezemen képes vagyok megszámolni azokat az együtteseket, akik a rockzenén belül konzisztens módon nagyszerű albumokat hoztak össze. Ez sajnos nem az én telhetetlenségemből fakad, hanem sokkal inkább annak a tünete, hogy a rock műfajról lemondott a fősodor. A Swans, a The Men és a King Gizzard & The Lizard Wizard voltak azok a formációk, akik ennek ellenére évről-évre maradandót tudtak alkotni. A black midi-ben pusztán a Schlagenheim alapján maradéktalanul ott van a potenciál, hogy az előző hármassal egy polcra kerüljön.